Ki vagy a sztorid nélkül? És a sztoriddal?

Tizenhárman voltunk a kollégiumi szobában.

Elballagtam, és egy korszak véget ért az életemben.

Nem emlékszem, milyen gyakran látogatott meg apám.

Amikor hozzá kerültem, alig ismertem.

Nem ismertem ezt a szót, azt mondták, olyan, mint a kórház. Az agyam automatikusan összerakta a képletet: kórház egyenlő gyógyulással.

A halállal való első találkozásom

Mamám a biztonságot jelentette nekem.

Apám egyszer elment nővéremékhez fát fűrészelni. Szalagfűrésszel elvágta az ujját, kórházba került.

Sokszor menekültem apám anyjához. Mamához. Menedék volt.

Hat évvel idősebb tőlem. Mint idősebbre sok terhet tettek rá.

Harmincas éveiben apu szembesült egy gyógyíthatatlan betegséggel és a mindennapok terheivel, miközben két kisgyermekről is gondoskodnia kellett.

Gyerekkoromban gyakran kerültem szembe egy láthatatlan ellenséggel, amely fokozatosan gyengítette édesanyám testét és jelenlétét.
Az ellenség neve sclerosis multiplex volt – az agy és a gerincvelő idegsejtjeinek pusztulása, és vele együtt a mozgás szabadsága is korlátozódott.