Anya elkerül 10.

Anyut elvitték az elfekvőbe. 

Nem ismertem ezt a szót, azt mondták, olyan, mint a kórház. Az agyam automatikusan összerakta a képletet: kórház egyenlő gyógyulással. 

Hittem benne.

Sosem látogattam meg ott. Most sem értem, hogy miért nem. 

Egyszer mégis hazahozták. Ha jól emlékszem, húsvét volt.

Nagynéném haza engedett hozzájuk. Boldogan indultam. 

Azt hittem, minden helyrejön. 

Azt hittem, visszaköltözhetek hozzájuk, hiszen apu biztosan tanult az esetből. 

Szeret minket, valójában. 

Fürödtem a reményben.

Lelkesen mondtam el az utcabeli barátoknak is: "Anyu hazajött! Minden rendben lesz!"

De vajon apu és anyu tudta, hogy ez az utolsó közös hétvégénk?

Áprilisban halt meg.

Nem tudtam sírni. 

Nem is éreztem semmit. 

Az addigi világom romokban hevert. 

Nem maradt belőle semmi, amit összeszedhettem volna.

Nincs anyám.

Nincs család.

És ezzel minden, ami addig reményt adott, szertefoszlott.

Nem volt senki, akivel megoszthattam volna ezt a terhet. 

És nem is próbáltam. 

A bizalmatlanság már gyökeret vert bennem. 

Mindenki, akiben valaha bíztam, elárult.