Apu 4.

 Harmincas éveiben apu szembesült egy gyógyíthatatlan betegséggel és a mindennapok terheivel, miközben két kisgyermekről is gondoskodnia kellett.

A stressz és a teher elől az alkoholban keresett menedéket, ami azonban nem a probléma megoldásához, hanem annak súlyosbodásához vezetett.
 
 Végig lehetett látni a kerten.
 Biciklivel közlekedett.Volna.

Sokszor láttuk, hogy beesik az árokba.

( Valószínűleg ezért nem tanultam meg a használatát. Féltem tőle. Mert nagyot lehet vele esni. )

Megkönnyebbülést éreztem, hogy végre itthon van.

Nővérem pánikolt. Félt tőle.

Nem értettem. Miért kell félni?
Hisz ez az apánk, aki szeret minket. Ez a dolga.
De testvérem bizalmatlan volt, nem tudta mire számítson. 

Veszekedés, bántalmazás? 

Én lettem a villámhárító, akinek meg kell nyugtatnia a apánkat. 

Általában sikerült. A térdére ültetett, 
és jöttek a nagy ígéretek: festés, bútor, jólét.

Felmentettem őt. 

Beláttam, hogy az alkohol volt a gyógyszere, nem volt más eszköze a gondok megoldására.

Gyenge volt, és agresszivitással kompenzált.

Hiszen így tudott erőt mutatni.

Egy olyan erőt, ami számunkra félelmetes, valójában pont a gyengeség jele.