Első emlékek 2. 

Az érdemtelenség kezdete

Gyermekkoromból élénken él egy emlék, ami mély nyomot hagyott bennem, és amit sokáig nem értettem. Az érzés, amit akkor éreztem, sokáig elkísért.

A nyolcvanas évek elején történt, hogy anyuval Aszódra mentünk.
Már bottal járt, mozdulatai lassúak és nehezek voltak.

Egy cukrászdába tértünk be, ami számomra, a falusi kislánynak, valóságos csodavilágot jelentett. 

Addig még soha nem jártam hasonló helyen.

Az ízek és illatok bódító kavalkádja szinte elvarázsolt. A pult mögötti vitrinben sorakozó sütemények mesebelinek tűntek.
Csillogó szemmel néztem rájuk, és szívem megtelt izgalommal.

Anyu mosolyogva megkérdezte:

– Melyiket szeretnéd?

Lelkesedésemben mutogattam:

– Ezt, azt, és még azt is!

Ekkor az eladó rám nézett.
Szúrós tekintetében már akkor éreztem valami hideget, valami ítélkezőt, gonoszat.
Száját legörbítve, orrát felhúzva kérdezte:

– Neked minden kéne?

Szavai belém hasítottak, mintha valami rettenetes dolgot tettem volna. 

Zavaromban elszégyelltem magam. Szemeimet lesütöttem, vörösödtem, könnyeimet nyeltem, és nem tudtam megszólalni.

Anyu is zavarba jött. 

Gyorsan választott valamit, fizetett, és sietve távoztunk. 

Az a sütemény, amit végül kaptam, nem volt finom. Nem az íze miatt.

Ott és akkor történt valami. Egy érzés kezdett kibontakozni bennem, amely éveken át kísért:

"Nem érdemelsz többet. Ne akarj sokat. Ne legyenek vágyaid. Ne kérj."

Akkor és ott, a gyermek énem megkérdőjelezte önmagát:

Ki vagyok én, hogy bármit kérhetnék? Hiszen csak teher vagyok mindenkinek.

Ez az emlék sokáig fájt.
A megszégyenítés pillanata olyan mélyen belém égett, hogy azóta is gyakran visszaköszön. És bár ma már tudom, hogy egy gyermeki lelkesedés semmiképp sem bűn, akkor úgy éreztem, az én lelkesedésem túl sok volt.

Az érdemtelenség érzése itt kezdett gyökeret verni bennem.