Kis időre 7.

Kis időre

Apám egyszer elment nővéremékhez fát fűrészelni. Szalagfűrésszel elvágta az ujját, kórházba került.

Az alkohol hiánya teljesen megviselte. Rosszul lett, kikötözték, majd újra is élesztették. 

Emlékszem, mindenki azt hitte, itt a vége.
Felépült. Feljavult. És hazajött.

Nem ivott.

Az élet hirtelen megváltozott. 

Reggelente befűtött. A konyhában szorgoskodott. Tea, kakaó, bundás kenyér várt ránk. Nyugalom volt és béke.

Nagyanyám is ekkor kezdett el hozzánk járni. Ebédet hozott, gondoskodott rólunk. 

Előtte szinte soha nem jött. Vajon miért? Nem sejtette, hogy milyen körülmények között élünk? Vagy sejtette, de nem akart szembenézni vele? 

Anyámat hibáztatta, hogy tönkretette apám életét? Vagy egyszerűen csak könnyebb volt figyelmen kívül hagyni minket?

Ezek a kérdések a mai napig válasz nélkül maradtak.

Otthon minden idillinek tűnt. Egy darabig. Nem tudom, meddig tartott ez a békés időszak. 

Egy nap apám úgy döntött, megiszik egy deci bort, „mert az egészséges.” Nem értettem, miért nem volt elég neki az jó, ami nekünk elég volt. 

Ez az egy deci bor azonban nem állt meg egynél.

Lassan, észrevétlenül visszacsúszott a régi kerékvágásba. 

Ezúttal rosszabb lett. Már nemcsak az ital került elő. 

Hazahozta a nőit is. 

Anyám mellett, az ágyukban hempergett velük. 

Megalázás.

Apám soha nem vállalt felelősséget. Másokat hibáztatott mindenért. 

Anyát okolta, hogy az élete tönkrement. Minket, gyerekeket is, mintha mi lettünk volna a teher, ami az italhoz hajtotta. 

Soha nem nézett szembe azzal, hogy a döntései az övéi voltak.

Talán könnyebb másokat okolni, mint szembenézni a hibáinkkal. 

Talán így kevésbé fájdalmas. De a hibáztatás szétmorzsol mindent maga körül. 

Kiforgatja a kapcsolatokat, elvágja a megértés és az együttérzés lehetőségét.

A mi idillünk törékeny volt. 

És apám döntései végül darabokra vágták.