Egykeként 6.

Sokszor menekültem apám anyjához. Mamához. Menedék volt.

Apám minden dühét anyámra zúdította. 

Elviselhetetlenné vált a légkör otthon.

Mamánál nyugalom volt. Meleg, étel, és hagytak élni. Olvasni. Gyereknek lenni. 

Hetekre elmaradtam nála, de mindig hazamentem. Néha azért, mert hiányoztak, néha azért, mert lelkiismeret-furdalásom volt. Úgy éreztem, cserbenhagyom őket. 

A nyomort hagytam ott, de nem magam mögött.

A szomszédoknál is sokat voltam. Megtűrtek, sajnáltak. Szívtam magamba a családi estéiket. 

Pedig ott is volt veszekedés. De más. 

A legnagyobb gond az volt, hogy ki mosogasson. Ez nekem idillnek tűnt.

Egyre többet olvastam. Könyvekbe temetkeztem, hogy ne lássam a valóságot. Egy álomvilágba menekültem. 

Nyáron csavarogtam az utcabeli gyerekekkel. Reggeltől estig. 

Akkoriban senkit sem zavart, hogy hol vagyunk. Ettünk, amit találtunk. Nyers kukoricát, gyümölcsöt. 

Néha egy-egy szülő behívott enni. 

Egyszer egy anyuka megkérdezte: „Mi volt az ebéd nálatok?” 

Megfagytam. Hogyan lehet megfogalmazni a semmit?

Később eltiltott a gyerekeitől. Nem voltam „megfelelő” barát.  

Hátrányos helyzetűként kívülálló lettem. Akkor enyhült meg felém, amikor kiderült, hogy jobban tanulok a gyerekeinél.

Biztos büdös is voltam. Mitől lettem volna illatos? Magamra mostam, mosószer nélkül. 

A vízvezeték sosem működött rendesen. Vizet húztunk, melegítettük, úgy mostunk.
Ez a küzdelem később kényszeres takarítássá vált felnőttkoromban.

Gyerekként sokat hazudtam. 

Tagadtam a szegénységet. Mikor a többiek fagyizni mentek, én kifogásokat kerestem. 

Két forint volt egy gombóc, de nekünk nem volt. Kerestük anyuval a filléreket, mint „A hét krajcár” hősei. Próbáltunk játékosan szembenézni vele, de a végén mindig ott volt a keserűség: nem telt rá.

A legnehezebb az ünnepek voltak. 

Húsvét és anyák napja.
Mert jöttek a gyerekek.

Láthatták a semmit. Azt a mély szegénységet, amit a legjobban szégyelltem. 

Szégyelltem a házat, a szüleimet, de leginkább magamat.

Emlékszem, mérges voltam. Dühös. Miért csak nálunk van így? Miért nem lehet nekem is normális családom? Mivel érdemeltem ezt ki?

A környezetemnek mindig meg akartam felelni. Próbáltam elrejteni, hogy ki vagyok, honnan jöttem. 

A szégyen, a megfelelés kényszere ott lebegett minden mozdulatomban. 

Hazudtam, szépítettem, színleltem.

De a lekicsinylés és a bántó megjegyzések így is elértek. Amikor mások rádöbbentek a helyzetemre, sokszor nem elfogadással fordultak felém, hanem lenézéssel. 

Volt, aki azt sugallta, nem érek annyit, mint más. Volt aki szavakkal, tekintettel, vagy akár cselekedeteivel értésemre adta: nem tartozom közéjük.

 Vélt vagy valós emlékek ezek? 

Mélyre taszítottak. Gyerekként úgy hittem, ha elég keményen próbálkozom, talán szerethetővé válok. Talán egyszer elfogadnak. És ahogy nőttem, megtanultam, hogy a valódi szeretet nem a megfelelésből, nem a „jónak” tűnő hazugságokból fakad.

Mert úgy vagyok jó, ahogy vagyok.

A szegénység nem egyenlő a kevesebbel. 

Nem tudtam ezt.