Mama 8.
Mamám a biztonságot jelentette nekem.
Ő volt az, aki mindig ott volt, és sosem hagyott cserben.
Az a hely, ahol nem volt szegénység, nem volt veszekedés, csak a meleg étel, a szőlőlugas árnyéka, és a karácsonyi csodák.
Gyerekfejjel felnéztem rá.
Energiája végtelennek tűnt: reggeltől estig dolgozott, állatokkal, a kertben, vagy épp tésztát készített bedolgozásra. Mindenhol tészták száradtak nála, és ha segíthettem, büszke volt rám.
Én pedig büszke voltam magamra, mert hasznosnak éreztem magam mellette.
Nemcsak a meleg otthont adta, hanem gondoskodott is.
Ha iskolai befizetésre volt szükség, hozzá mentem.
De már akkor nehezen kértem.
Ültem a konyhájában a hokedlin, és órákig beszéltem minden másról, hogy elkerüljem a pillanatot, amikor kimondom, miért jöttem.
Ő mindig tudta, mire vágyom.
Egyik karácsonykor egy Rodolfo bűvészkészletet kaptam tőle.
Az a pillanat egy gyermeki álom beteljesülése volt.
A halál mint végső tanítómester
Egy nap apám azzal küldött ki hozzá, hogy mamám beteg.
Nem értettem, azt hittem, megfázott.
Amikor megérkeztem, láttam, hogy valami sokkal komolyabb dologról van szó.
Feküdt az ágyában, alig tudott beszélni.
Inni kért, és én segítettem neki, párnával alátámasztva.
Azt mondta nekem, hogy meg fog halni.
Hisztiztem, könyörögtem:
– Akkor velem mi lesz? Nélküled?
Ő csak annyit felelt:
– Nem tudom, fiam.
Másnap reggelre már nem élt.
A veszteség mélye
Mamám halála volt az első igazi érintésem a véglegességgel.
Addig a világot állandónak képzeltem, ahol az emberek, akiket szeretek, mindig ott lesznek.
Amikor ő elment, megértettem, hogy a halál nemcsak mások története, hanem az enyém is.
A gyermeki önzés hangját ma is hallom magamban:
"És velem mi lesz?"
Akkor nem tudtam, hogy a veszteség épp attól fáj annyira, hogy megtanít szeretni, megbecsülni az együtt töltött időt, és elfogadni, hogy semmi sem tart örökké.
A halál nemcsak elválaszt, hanem emlékeztet is arra, hogy az életben nincs garancia semmire.
Ami ma még a miénk, holnapra csak emlék lehet.