Temetés 9.

 A halállal való első találkozásom

Rengeteget sírtam. Nemcsak mamát gyászoltam, hanem saját magamat is. 

Az első találkozásom a halállal tele volt önsajnálattal és bűntudattal. 

Miért nem segítettem többet? Miért nem kérdeztem meg többet? 

Miért éreztem úgy, hogy nélküle minden sokkal nehezebb lesz?

Február volt. 

A temetés napja ítéletidővel érkezett. 

A szél vadul fújt, a hó arcomat vágta. Ruháim átáztak, testemet a hideg szorította. 

Mintha az időjárás is ellenem fordult volna, mintha az egész világ is el akart volna taszítani magától.

A ravatalban mama nyitott koporsóban feküdt. 

Meglepően gyönyörű volt. 

Béke sugárzott róla, a halál sem tudott nyomot hagyni rajta. 

Semmi ijesztő nem volt benne. 

Csak csend és nyugalom.

Pár nappal később minden felborult. 

Megjelent apám nővére és a lánya. 

Szélsebesen kapkodták össze a ruháimat, amelyek szanaszét száradtak a szobában. 

Olyan hirtelenséggel történt minden, hogy alig fogtam fel.

Hozzánk költözöl – közölték velem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Összezavarodtam. 

Nem értettem. 

A szüleim tudtak erről? Miért nem szóltak? Nem érdemeltem meg, hogy elmondják? 

Egyáltalán nem volt beleszólásom abba, hogy mi történik velem?

Próbáltam magamnak magyarázatot adni. 

Sokkal később esett le, hogy tudták. 

Hinni akartam, hogy ők is csak kész tények elé voltak állítva, mert ezt könnyebb volt feldolgozni. 

A valóság azonban más lehetett. 

Ők féltek elmondani.

Mert valójában nem volt véletlen, hogy csak az én ruháim voltak szanaszét. 

Apám készült. Kimosta a ruháimat. 

Talán ez volt az ő módja a búcsúzásra.

A halál mint veszteségélmény

A halál fájdalmat hagy maga után, de talán még inkább a változás okozza a legnagyobb törést. 

Mamám elvesztése után nemcsak őt gyászoltam, hanem az életünket is, amit vele együtt veszítettem el. A halál sokszor nemcsak egy személy távozása, hanem a megszokott biztonság eltűnése is.

Ahogyan az emberek hibáztatják egymást vagy hallgatnak, amikor szembe kellene nézni a nehéz döntésekkel, úgy én is azzal küzdöttem, hogy megértsem: miért kellett mindennek így történnie?