Továbbtanulás 12.

Továbbtanulás

Nem emlékszem, milyen gyakran látogatott meg apám. 

Csak egy kép maradt meg élénken.

A suli előtt várt rám. 

Egy nagy csapattal mentünk haza, és ő persze nem volt józan. 

Fehér kötött pulóvert viselt, ami láthatóan régóta nem látott vizet. 

Ő maga is büdös volt és sírós.

Nem tudtam, hogyan éljem túl az égést.

Hozott nekem egy arany pecsétgyűrűt. 

Túl nagy volt rám, de hordtam. 

Halála után elvesztettem. Egy tóba esett, és az iszapban nem találtam meg.

Apám, az öccse feleségével élt együtt, ami mindenki számára botrányos volt. 

Néha meglátogattam őket, de Ángyit nem bírtam elviselni. És nem azért, mert úgy éreztem, elfoglalta anyám helyét. 

Az utálatom régebbről fakadt, már a mamám táplálta belém.

Eredetileg mellettünk építkeztek volna, de valami affér miatt elköltöztek a faluból. 

A gyerekeik velünk egykorúak voltak. 

A lányuk, aki nővéremmel egyidős volt, fogyatékossággal élt, és gyakran otthonokban lakott, néha pedig mamámnál.

Ángyi viselkedése taszító volt. Mindig ittas volt, nyálas és kellemetlen. 

Amikor apámnál találkoztunk, állandóan simogatott volna, hízelgett. Forgott a gyomrom tőle.

Nagynénémnél egy családi ünnepen az egyik férfi rokon nem tartotta tiszteletben a határaimat. Megfogdosott. 

Nem mertem szólni róla senkinek. Ki hitt volna nekem?

Rettegtem innentől a közös rendezvényektől.

Elérkezett a pályaválasztás ideje. 

Egy nagy fehér könyvből kellett szakmát választani. 

Egyetlen dolog motivált: hogy messzire kerülhessek.

Minél távolabb, annál jobb. 

Távol mindentől és mindenkitől.

Így lettem postaforgalmis. 

Amikor felvettek, életem egyik legboldogabb napját éltem meg.

A szabadság illatát éreztem. 

Még a nap is máshogy sütött rám.

Simogatott, szeretgetett.